Amikor nagyon eleged van, mert hosszú volt a nap, vagy, mert sok a dolgod és kevés az időd, ezért úgy érzed, hogy most el akarnál tűnni a világból, ha nem is örökre, de egy pár órára biztosan és felteszel egy bakelitet, vagy az autóban kakaóra tekered a tombolós dalod és akkor azt érzed, hogy most kiléphetsz pár percre a világból. Én most azt szeretném leírni, amit az érez, aki neked ezt az érzést okozni tudja: a zenész.

Úgy tartom, az a legnagyobb művész, aki a dalt megírta. Nélküle a zenésznek nem lenne mibe beletöltenie lelkét. Amikor zenélek, mindig tudom, hogy az adott dallal kihez szeretnék szólni, kinek a lelkéig fog elérni az a szöveg, vagy dallam. Ilyenkor mindig valami megmagyarázhatatlant érzek, amikor ott állok a kis tamburámmal annyi ember előtt. Azt szeretném, hogyha mindenki érezné azt amit én akkor. A színpadról, a zenészeket nézve a közönségben lévő embereknek teljesen megváltozik az arcuk, kitárják a lelküket, közel engednek magukhoz akaratlanul is, mert tudják, hogy valami gyógyítót fognak kapni. Emiatt tudom, hogy mit éreznek és mikor hatódnak meg. Mikor jön el az a pont, amikor mindez eléri a fehér lepel kilyukadt részeit. Amikor egy idegen társaságnak zenélünk, akiket még sosem láttam. Mások. Más nyelven beszélnek, más országból valók, lehet, hogy meg sem értjük egymást szavakkal. Ilyenkor is, mint mindig, kiválasztok egy embert akin látom, hogy van valami búja-baja, valamiért feszült és neki játszok egy dalt, csak rá gondolok közben és arra, hogy átérezze a hangszer üzenetét. Emlékszem, egyszer ez nagyon jól sikerült- persze ez nincs mindig így-, de akkor a műsorunk után odajött hozzám a bácsi, és azt mondta, hogy soha nem fogja elfelejteni az elmúlt két órát és ő addig nem akart elmenni innen amíg ezt el nem mondja nekem. A legjobban kisgyermekeknek szeretek muzsikálni. Ők olyan tiszták, igaziak, őszinték. A lelkük még ép és tiszta fehér. Nemrég egy iskolai műsoron zenéltünk, ahova ellátogattak a helyi ovisok is. Az első sorban ültek. Minden fellépő tetszett nekik, de izegtek, mozogtak, beszélgettek, fel-fel álltak, ahogyan ezt ebben a korban tenniük is kell. Elhatároztam, hogy átadok nekik valamit, amitől a kis szívük feltöltődik. Volt köztük több hátrányos helyzetű is, akin látszott a szeretethiány. Azt szerettem volna, ha pár percre ugyanazt a szeretettel teli, gondtalan érzést élik át, amit én is egész kisgyermek koromban. Egy vidám dallal indítottunk. Közelebb mentem hozzájuk, mint azt alapesetben tenném. Egészen közel, hogy még jobban átadhassam a gyógyító rezgéseket, melyeket az apró testű tambura hordoz magában. Felhúztam a szemöldököm amikor egy halkabb rész jött, ezzel sejtetve, hogy valami készül és most nagyon kell figyelni. Aztán egytől egyig rájuk mosolyogtam és ők pedig vissza rám. Kialakult köztünk egy híd. Egy szeretethíd, amire rálépve elfelejtették, hogy amikor hazaérnek, akkor a szüleik még dolgoznak, vagy nem fog velük játszani senki, vagy lehet, hogy nincs is kivel és mivel... Abban a tízperces töltődésben mindent elfelejthettek, csak ők voltak és a zene, semmi más. Zene be, világ ki.

Azt szeretném ha mindenkihez eljutna az amit átadok nekik abban a pár percben, mert a zenének gyógyító hatása van. Úgy tölti fel az űrt a lélekben, mint ahogyan az erdőben olvad a hó a fák között beszűrődő napsugártól. Lassan. Természetesen. Legjobban azt szeretem, amikor meghatódnak miközben dalolunk. Akkor tudom, hogy azok a könnyek mélyről jönnek és olyan jól esnek, mint a virágnak a locsolás. És, aki nem a zenével kapja meg azokat az energiákat, amit a zenén keresztül is lehet, annak muszáj máshonnan merítenie. Sportból, olvasásból, írásból, beszélgetésből, csillanatból.

De mire gondol eközben a zenész? Mindig másra. Van, hogy egy emberre, van, hogy egy érzésre, egy felejthetetlen pillanatra, egy szomorú vagy éppen vidám élményre, amire úgy emlékszem, mint áhított hangszeren az ujjaim a kedvenc dalra. Ha akarnám, se tudnám elfelejteni, úgy belém ivódtak egyes szavak, hangok, amikből merítkezem.

Azért ilyen romlott ez a világ, mert rengeteg ember van, akihez nem jutottak el ilyesféle érzelmek. Fontos lenne, hogy ez megváltozzon. Ha látszólag csendben vagyok, én akkor is énekelek és azon gondolkozom melyik lenne az a dal, amin keresztül a legjobban elér az emberekhez üzenet. Merjünk érezni! Kimondani. Megélni. Átadni. És akkor egyszer csak megváltozik bennünk valami, amitől minden könnyebb lesz, aztán szépen lassan a világ is javul.