Az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy bizonyos dolgok, emberek meghatározzák az életünket, beleivódnak a mindennapjainkba. Első szerelem. Ovis barátok. Énekesek. Tanárok. Ízek. Illatok. Annyi emberrel találkozunk, olyan sok mindenkivel állunk kapcsolatban, aztán amikor lezárul a közös feladatunk, akkor elszakadunk egymástól és lassan feledésbe merül az ember. Persze vannak, akikre szívesen emlékszünk, olykor eszünkbe jutnak, aztán megy tovább az élet. Mégis vannak olyanok, akiket egyszerűen nem tudunk kiverni a fejünkből, mindig ott vannak a gondolatainkban, a szívünkben annak ellenére, hogy már nem ugyanazon az úton járunk.

Olyan mély lelki kötelék alakulhat ki két ember között, amit nem tud megtörni se egy csúnya veszekedés, se egy csalódás, se semmi más, mert ezek egyszerűen nem fontosak, csak a híd számít, ami két ember lelke között van. Jöhet új szerelem, új barátság, amik ugyanolyan erős köteléket szőnek, de az addigiakat nem lehet törölni, lehetetlen. Beléd ivódnak a szavai, az illata, a gesztusai, és az az érzés, amikor vele voltál. Ezek leírhatatlan dolgok és nehéz róluk beszélni, főleg például egy barátról, akiben olyan mélyen csalódtál, hogy azt hiszed, nem tudsz továbblépni rajta, de ha kialakult az a bizonyos híd, azt nem lehet lerombolni. Meglátod a régi szerelmed és megdobban a szíved, pedig már másba vagy szerelmes és mással vagy boldog, de mégis. Ez is mind azért van, mert egyszer kialakult egy kapocs, volt egy csillanat a szemetekben és onnantól fogva már nem elegendőek a szavak. Csillanat. A kedvenc szavam. Csillogás és pillanat egyszerre, leírhatatlan. Olyankor történik meg, amikor két ember annyira egymásra van hangolódva, hogy ugyanarra gondolnak ugyanakkor és pont egymásra is néznek, ekkor szavak nélkül tudják, mire gondol a másik. Eláll a lélegzet. A szemük összecsillan egy pillanatra, ami felér végtelen órával.

Egy utcazenész, akinek olyan jellegzetes hangja van. Egyszer hallottad, akkor is csak pár percre, mert ugye nincs idő megállni, elmélázni, megélni a pillanatot. Az agyad mégsem hagyja, hogy ne éld meg. Addig-addig dúdoltatja veled, amíg csak arra tudsz gondolni, csak arra a hangra és dalra, az ott előjött érzésekre. És akkor elgondolkozol. Miért ivódott ennyire beléd az a hangszín, ahogyan azt a dalt énekelte? Azért, mert valamit előmozdított, valamit kiváltott belőled, amire nincs magyarázat. Volt akkor ott egy lélek-űrtöltés. Amikor trauma ér minket, bármilyen: lehet kisebb, mint egy csalódás, egy sikertelen vizsga, és lehet nagyobb, például egy családtag elvesztése, vagy egy olyan teher, amit nem tudsz letenni. Ezek következtében kialakul egy űr a lélekben, mintha az a fehér lepel kilyukadna. Persze ezektől a lyukaktól leszünk azok, akik, mégsem mindegy a lyukak száma, mert egy idő után a lepel nem lesz képes arra, hogy bent tartsa az érzéseket. Ekkor alakul ki a kilátástalanság, az ürességérzet, melyet olyan értékek tudnak csak betölteni, mint egy tartalmas beszélgetés, vagy a hangok összecsengése egy dalban, egy őszinte mosoly és ölelés, egy csók, attól, akit igazán szeretsz.

Így van ez rendjén. Vannak emberek, akik felejthetetlenek, az érzések pedig mind-mind ezekre az emberekre emlékeztetnek minket. Ne akarjuk elfelejteni őket, hiszen nem lehet- a híd lerombolhatatlan-, csak merítkezzünk belőlük és legyünk hálásak, hogy volt szerencsénk megélni…